Szép, napsütéses, de azért még mindig kicsit csípős idő volt a mai sétánkon a Ligetben. Cupi nagy farkcsóválással szaladt elénk. Bénáztam nagyon a hámmal, meg volt csavarodva és nem tudtam rátenni. Ehhez képzeljünk el egy gumilabdaként pattogó kutyát (séta!séta!séta!sétálnimegyünk!!!), elég hozzá annyi, hogy Gábor kabátja eléggé kutyaszőrös lett a művelet végére. Kisült, hogy Cupidó felszedhetett újabb két dekát, ezért nem tudtam összekapcsolni a hámot, amit direkt szűkre hagytunk eddig is, nehogy séta közben kibújjon belőle.
A kapun kifelé menet most nem akarta tőből kirántani a karomat. Furcsállottam, hogy csak nem kezd lenyugodni? De aztán később, kijjebb újra húzni kezdett. Azt hiszem, holnap ismét izomláz lesz a karomban. Nagyon élvezte, hogy kint lehet, töltekezhet a szagokkal, ingerekkel. Az első félórában alig emelte fel a fejét a földről, csak követte, követte a nyomokat szó szerint bokrokon és egyéb tereptárgyakon át.
Éééés, képzeljétek, no mit tud Cupido? Cupikánk le tud ülni! Picit.
Az úgy volt, hogy ugyan Cupi kapott féreghajtót régebben, esedékessé vált egy ismétlő tabletta. Mivel nem akartam újra eljátszani a májkrémes történetet, néhány darabka kolbászt csomagoltam el erre a célra, hogy abban adjuk majd be neki. Kis bogarunk remegve úsztatta az orrcimpáit a levegőben, először ugrált, pattogott fel könyékmagasságig, szeme folyton a prédán, bocsánat, a kolbásszeleten. Az „ülj le”-re először pattogott, majd pitizett (hú, azt aaannyira nem szeretem!!!) , aztán volt egy „ááá, megvan, mit akar!”-pillanat, és leült. Megkapta a kolbászkát, amire annyira rárontott, hogy ki is verte a kezemből. Így aztán amikor befalta, felporszívózta az avart, hogy hátha elgurult róla egy darab, ne hagyjuk veszni. A következő falatban volt a tabletta, kicsit izgultam, nehogy kiguruljon amikor kettéharapja. Hát nem harapott semmit, ahogy odaadtam, úgy nyelte le egybe. A maradék két szeletkénél is lecsüccsent, igaz, csak egy pillanatra, és amikor kekszet kapott, „ügyeskutya-szépenleül” további megerősítésnek az „ülj le” után, akkor is sikerült. Persze röpködött előtte egy keveset, és még nem teljesen tiszta neki, hogy mit és miért is, de mihelyt megkocogtattam a hátsóját, rögtön bevillant, hogy ja, persze, ezt akarják…
Nemigen kapott feladatokat eddig soha, nem vártak el tőle semmit, pedig van rá energiája bőven, okos, is, hamar megérti, és roppant lelkes. Ahogy láttuk, szívesen teljesíti is a feladatot, ha összerakja fejben, hogy miről is van szó.
Kezdett sötétedni, mire visszamentünk. Érdekes, hogy a visszafelé-úton Cupi nagyon kezelhető volt. Talán azért, mert a kutyák nem látnak jól a szürkületben, és nem érezte magát már akkora nagy legénynek a rosszabb látási viszonyok között? Bár az orra tökéletesen vezetné… De tény, hogy laza pórázzal mentünk visszafelé. Cupi időnként meg-megtorpant, hátranézett, útbaigazítást kért. Ha megálltunk, máris ugrált fel, szagolgatta a kezemet. Aranyos kiskutya.
2012. március 10., szombat
2012. március 6., kedd
2012. március 4.
A múlt heti séta bejegyzésével jócskán el vagyok maradva; pedig volt ám séta… ráadásul milyen! Cupidónak látogatói voltak egy kedves pár személyében, így most négyesben róttuk a Liget útjait. Cupika elkezdte enni az rc-tápot; a múlt hét óta annyira kifényesedett tőle a szőre, hogy – na jó, azért rá lehet ismerni – de egy nagyságrenddel még szebb kutya vált belőle. Szépen sütött a nap is, a téli didergős hónapok után végre először, a napsugár szinte hasraesett Cupidó szőrén.
Édes kistündéremnek kezd kinyílni a csipája – vagy pedig, élvezte, hogy ilyen sokan vannak körülötte. Már nemigen húzogatta rá a feje búbjára a fülecskéit amikor hozzányúltunk, és rendszeres időközönként bújt vagy egyikünkhöz, vagy másikunkhoz egy jó kis simiért vagy egy-egy falat kutyakekszért. Szépen meg is eszi, azt meg kell hagyni! Amikor a foximentés gondozásába került, nagyon soványka volt, elállt a szőr a bordáin; mostanra már szépen kisimult. Persze még mindig nem túltáplált, ne is legyen az.
Cupidónak, mint minden terriernek, nagyon sok mozgásra van szüksége, egy-egy órás séta meg se kottyan neki. Nagyon élvezné, ha a leendő Álomgazdija rendszeresen lemozgatná, rendszeres futással meg kutyasulival, ahol szintén futhatna, ugrándozhatna, és az izmai mellett az elméjét is rendszeresen megtornáztatnák.
Búcsúzóul pár sétakép a kifényesített Cupidóról!
Édes kistündéremnek kezd kinyílni a csipája – vagy pedig, élvezte, hogy ilyen sokan vannak körülötte. Már nemigen húzogatta rá a feje búbjára a fülecskéit amikor hozzányúltunk, és rendszeres időközönként bújt vagy egyikünkhöz, vagy másikunkhoz egy jó kis simiért vagy egy-egy falat kutyakekszért. Szépen meg is eszi, azt meg kell hagyni! Amikor a foximentés gondozásába került, nagyon soványka volt, elállt a szőr a bordáin; mostanra már szépen kisimult. Persze még mindig nem túltáplált, ne is legyen az.
Cupidónak, mint minden terriernek, nagyon sok mozgásra van szüksége, egy-egy órás séta meg se kottyan neki. Nagyon élvezné, ha a leendő Álomgazdija rendszeresen lemozgatná, rendszeres futással meg kutyasulival, ahol szintén futhatna, ugrándozhatna, és az izmai mellett az elméjét is rendszeresen megtornáztatnák.
Búcsúzóul pár sétakép a kifényesített Cupidóról!
Hasraesik rajta a napsugár...
2012. február 28.
Ma ismét taliztunk Cupidóval: varratszedésre mentünk Györgyihez és Imre dokihoz. A varratai szépek lettek, és az ilyenkor szokásos antibiotikum-kúra jótékony mellékhatásaként a hurutos szeme (huzatot kaphatott) is gyönyörűen rendbejött.
A szállítódobozt valami miatt nem szereti. Pedig didaktikusan minden boxba-szállás után az arcába tolok két egész kekszet, amit zokszó nélkül elfogyaszt. Máskor jutifalatként felet kap. Alig lehetett beleügyeskedni. Na, hát mindig megdöbbenek, hogy egy foxi hogy meg tudja hazudtolni a fizika törvényeit… Cupika bogaram vasággyal együtt vagy két deka (na jó… olyan max 6 kiló lehet), de úgy el tud nehezülni, hogy valósággal hozzátapad az aljzathoz, mintha hirtelen betonból lenne. Persze ez csak ideiglenes próbálkozás; hogyan is mondják a Star Trekben a borgok: „az ellenállás hasztalan”!
Egyedül voltunk a váróban, bent éppen egy cicát kezeltek, ezért várakoznunk kellett egy kicsit. Levettük a gallért végre, és Cupidó felderítette a terepet. Mintegy negyed perc alatt vegyelemezte a padlót, sarkokat, székeket, a mérleget és az összes ajtót. Ezután közölte, hogy oké, küldetés teljesítve, akkor most tán mehetnénk is. Mivel nem nagyon hajlottam rá, hogy elhagyjuk a helyszínt, ezért ő úgy gondolta, talán félmunkát végzett. Így újra megvizsgálta a padlót, a sarkokat, székeket, a mérleget és az összes ajtót. Amikor már harmad- vagy negyedszer végigjárta, elege lett, és közölte, hogy szeretne a bejárati ajtó másik oldalán lenni. No, itt nyilvánvaló érdekellentét keletkezett közöttünk, Cupika utál várakozni. A türelem egyetlen cseppje sem szorult belé. Mondjuk ha szorult volna, akkor meg nem lenne terrierből…!
Kimentünk a levegőre, hogy lepipilhesse az összes bokrot az utcában, de miután visszatértünk, újfent nem tetszett neki a várakozás, sőt, bepróbálkozott az ugatással is. Közöltem vele, hogy ezt nagyon sürgősen fejezze abba, ami láthatóan meglepte és elhallgatott. Ekkor isteni sugallatra közelebb húztam és elkezdtem vakargatni a füle tövét. A hatás, hát… Cupi szinte elalélt a gyönyörűségtől. Kemény öt percig mozdulatlanul lubickolt a masszírban, aztán szemmel láthatóan bevillant neki, hogy hát nem lehet ennyi ideig egyhelyben lenni. Látszott, hogy pörögni szeretne és vívódik… aztán legyintett egy nagyot, picit megmoccant, hogy jobban odaférjek a füléhez, és tűrte a további kényeztetést. Amíg el nem zsibbadtam…
Utána persze megint begyújtotta a rakétákat, röpöködött mint egy kicsomózott lufi. Rá se hederítettem. Bevetett mindent, de nem hatott meg… aztán, láthatóan beismerve a vereséget, leült, szépen, nyugodtan, szó nélkül. Na, rögtön agyba-főbe lett dicsérve. Hát azt a meglepett tekintetet… „Pedig nem is csináltam semmit… most ez meg minek örül annyira?” Szerintem még két ilyen élmény, és egész életében vigyázzülésbe vágja majd magát…
Nagyon okos kis tündérsütemény, és annyira kár, hogy eddig még nem volt lehetősége tanulni, a létfenntartástól eltérő bármilyen más helyzetben lenni. Határozott, következetes és szerető kezekre vár!
A szállítódobozt valami miatt nem szereti. Pedig didaktikusan minden boxba-szállás után az arcába tolok két egész kekszet, amit zokszó nélkül elfogyaszt. Máskor jutifalatként felet kap. Alig lehetett beleügyeskedni. Na, hát mindig megdöbbenek, hogy egy foxi hogy meg tudja hazudtolni a fizika törvényeit… Cupika bogaram vasággyal együtt vagy két deka (na jó… olyan max 6 kiló lehet), de úgy el tud nehezülni, hogy valósággal hozzátapad az aljzathoz, mintha hirtelen betonból lenne. Persze ez csak ideiglenes próbálkozás; hogyan is mondják a Star Trekben a borgok: „az ellenállás hasztalan”!
Egyedül voltunk a váróban, bent éppen egy cicát kezeltek, ezért várakoznunk kellett egy kicsit. Levettük a gallért végre, és Cupidó felderítette a terepet. Mintegy negyed perc alatt vegyelemezte a padlót, sarkokat, székeket, a mérleget és az összes ajtót. Ezután közölte, hogy oké, küldetés teljesítve, akkor most tán mehetnénk is. Mivel nem nagyon hajlottam rá, hogy elhagyjuk a helyszínt, ezért ő úgy gondolta, talán félmunkát végzett. Így újra megvizsgálta a padlót, a sarkokat, székeket, a mérleget és az összes ajtót. Amikor már harmad- vagy negyedszer végigjárta, elege lett, és közölte, hogy szeretne a bejárati ajtó másik oldalán lenni. No, itt nyilvánvaló érdekellentét keletkezett közöttünk, Cupika utál várakozni. A türelem egyetlen cseppje sem szorult belé. Mondjuk ha szorult volna, akkor meg nem lenne terrierből…!
Kimentünk a levegőre, hogy lepipilhesse az összes bokrot az utcában, de miután visszatértünk, újfent nem tetszett neki a várakozás, sőt, bepróbálkozott az ugatással is. Közöltem vele, hogy ezt nagyon sürgősen fejezze abba, ami láthatóan meglepte és elhallgatott. Ekkor isteni sugallatra közelebb húztam és elkezdtem vakargatni a füle tövét. A hatás, hát… Cupi szinte elalélt a gyönyörűségtől. Kemény öt percig mozdulatlanul lubickolt a masszírban, aztán szemmel láthatóan bevillant neki, hogy hát nem lehet ennyi ideig egyhelyben lenni. Látszott, hogy pörögni szeretne és vívódik… aztán legyintett egy nagyot, picit megmoccant, hogy jobban odaférjek a füléhez, és tűrte a további kényeztetést. Amíg el nem zsibbadtam…
Utána persze megint begyújtotta a rakétákat, röpöködött mint egy kicsomózott lufi. Rá se hederítettem. Bevetett mindent, de nem hatott meg… aztán, láthatóan beismerve a vereséget, leült, szépen, nyugodtan, szó nélkül. Na, rögtön agyba-főbe lett dicsérve. Hát azt a meglepett tekintetet… „Pedig nem is csináltam semmit… most ez meg minek örül annyira?” Szerintem még két ilyen élmény, és egész életében vigyázzülésbe vágja majd magát…
Nagyon okos kis tündérsütemény, és annyira kár, hogy eddig még nem volt lehetősége tanulni, a létfenntartástól eltérő bármilyen más helyzetben lenni. Határozott, következetes és szerető kezekre vár!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)