Ma ismét taliztunk Cupidóval: varratszedésre mentünk Györgyihez és Imre dokihoz. A varratai szépek lettek, és az ilyenkor szokásos antibiotikum-kúra jótékony mellékhatásaként a hurutos szeme (huzatot kaphatott) is gyönyörűen rendbejött.
A szállítódobozt valami miatt nem szereti. Pedig didaktikusan minden boxba-szállás után az arcába tolok két egész kekszet, amit zokszó nélkül elfogyaszt. Máskor jutifalatként felet kap. Alig lehetett beleügyeskedni. Na, hát mindig megdöbbenek, hogy egy foxi hogy meg tudja hazudtolni a fizika törvényeit… Cupika bogaram vasággyal együtt vagy két deka (na jó… olyan max 6 kiló lehet), de úgy el tud nehezülni, hogy valósággal hozzátapad az aljzathoz, mintha hirtelen betonból lenne. Persze ez csak ideiglenes próbálkozás; hogyan is mondják a Star Trekben a borgok: „az ellenállás hasztalan”!
Egyedül voltunk a váróban, bent éppen egy cicát kezeltek, ezért várakoznunk kellett egy kicsit. Levettük a gallért végre, és Cupidó felderítette a terepet. Mintegy negyed perc alatt vegyelemezte a padlót, sarkokat, székeket, a mérleget és az összes ajtót. Ezután közölte, hogy oké, küldetés teljesítve, akkor most tán mehetnénk is. Mivel nem nagyon hajlottam rá, hogy elhagyjuk a helyszínt, ezért ő úgy gondolta, talán félmunkát végzett. Így újra megvizsgálta a padlót, a sarkokat, székeket, a mérleget és az összes ajtót. Amikor már harmad- vagy negyedszer végigjárta, elege lett, és közölte, hogy szeretne a bejárati ajtó másik oldalán lenni. No, itt nyilvánvaló érdekellentét keletkezett közöttünk, Cupika utál várakozni. A türelem egyetlen cseppje sem szorult belé. Mondjuk ha szorult volna, akkor meg nem lenne terrierből…!
Kimentünk a levegőre, hogy lepipilhesse az összes bokrot az utcában, de miután visszatértünk, újfent nem tetszett neki a várakozás, sőt, bepróbálkozott az ugatással is. Közöltem vele, hogy ezt nagyon sürgősen fejezze abba, ami láthatóan meglepte és elhallgatott. Ekkor isteni sugallatra közelebb húztam és elkezdtem vakargatni a füle tövét. A hatás, hát… Cupi szinte elalélt a gyönyörűségtől. Kemény öt percig mozdulatlanul lubickolt a masszírban, aztán szemmel láthatóan bevillant neki, hogy hát nem lehet ennyi ideig egyhelyben lenni. Látszott, hogy pörögni szeretne és vívódik… aztán legyintett egy nagyot, picit megmoccant, hogy jobban odaférjek a füléhez, és tűrte a további kényeztetést. Amíg el nem zsibbadtam…
Utána persze megint begyújtotta a rakétákat, röpöködött mint egy kicsomózott lufi. Rá se hederítettem. Bevetett mindent, de nem hatott meg… aztán, láthatóan beismerve a vereséget, leült, szépen, nyugodtan, szó nélkül. Na, rögtön agyba-főbe lett dicsérve. Hát azt a meglepett tekintetet… „Pedig nem is csináltam semmit… most ez meg minek örül annyira?” Szerintem még két ilyen élmény, és egész életében vigyázzülésbe vágja majd magát…
Nagyon okos kis tündérsütemény, és annyira kár, hogy eddig még nem volt lehetősége tanulni, a létfenntartástól eltérő bármilyen más helyzetben lenni. Határozott, következetes és szerető kezekre vár!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése