Szép, napsütéses, de azért még mindig kicsit csípős idő volt a mai sétánkon a Ligetben. Cupi nagy farkcsóválással szaladt elénk. Bénáztam nagyon a hámmal, meg volt csavarodva és nem tudtam rátenni. Ehhez képzeljünk el egy gumilabdaként pattogó kutyát (séta!séta!séta!sétálnimegyünk!!!), elég hozzá annyi, hogy Gábor kabátja eléggé kutyaszőrös lett a művelet végére. Kisült, hogy Cupidó felszedhetett újabb két dekát, ezért nem tudtam összekapcsolni a hámot, amit direkt szűkre hagytunk eddig is, nehogy séta közben kibújjon belőle.
A kapun kifelé menet most nem akarta tőből kirántani a karomat. Furcsállottam, hogy csak nem kezd lenyugodni? De aztán később, kijjebb újra húzni kezdett. Azt hiszem, holnap ismét izomláz lesz a karomban. Nagyon élvezte, hogy kint lehet, töltekezhet a szagokkal, ingerekkel. Az első félórában alig emelte fel a fejét a földről, csak követte, követte a nyomokat szó szerint bokrokon és egyéb tereptárgyakon át.
Éééés, képzeljétek, no mit tud Cupido? Cupikánk le tud ülni! Picit.
Az úgy volt, hogy ugyan Cupi kapott féreghajtót régebben, esedékessé vált egy ismétlő tabletta. Mivel nem akartam újra eljátszani a májkrémes történetet, néhány darabka kolbászt csomagoltam el erre a célra, hogy abban adjuk majd be neki. Kis bogarunk remegve úsztatta az orrcimpáit a levegőben, először ugrált, pattogott fel könyékmagasságig, szeme folyton a prédán, bocsánat, a kolbásszeleten. Az „ülj le”-re először pattogott, majd pitizett (hú, azt aaannyira nem szeretem!!!) , aztán volt egy „ááá, megvan, mit akar!”-pillanat, és leült. Megkapta a kolbászkát, amire annyira rárontott, hogy ki is verte a kezemből. Így aztán amikor befalta, felporszívózta az avart, hogy hátha elgurult róla egy darab, ne hagyjuk veszni. A következő falatban volt a tabletta, kicsit izgultam, nehogy kiguruljon amikor kettéharapja. Hát nem harapott semmit, ahogy odaadtam, úgy nyelte le egybe. A maradék két szeletkénél is lecsüccsent, igaz, csak egy pillanatra, és amikor kekszet kapott, „ügyeskutya-szépenleül” további megerősítésnek az „ülj le” után, akkor is sikerült. Persze röpködött előtte egy keveset, és még nem teljesen tiszta neki, hogy mit és miért is, de mihelyt megkocogtattam a hátsóját, rögtön bevillant, hogy ja, persze, ezt akarják…
Nemigen kapott feladatokat eddig soha, nem vártak el tőle semmit, pedig van rá energiája bőven, okos, is, hamar megérti, és roppant lelkes. Ahogy láttuk, szívesen teljesíti is a feladatot, ha összerakja fejben, hogy miről is van szó.
Kezdett sötétedni, mire visszamentünk. Érdekes, hogy a visszafelé-úton Cupi nagyon kezelhető volt. Talán azért, mert a kutyák nem látnak jól a szürkületben, és nem érezte magát már akkora nagy legénynek a rosszabb látási viszonyok között? Bár az orra tökéletesen vezetné… De tény, hogy laza pórázzal mentünk visszafelé. Cupi időnként meg-megtorpant, hátranézett, útbaigazítást kért. Ha megálltunk, máris ugrált fel, szagolgatta a kezemet. Aranyos kiskutya.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése