Szép, napsütéses, de azért még mindig kicsit csípős idő volt a mai sétánkon a Ligetben. Cupi nagy farkcsóválással szaladt elénk. Bénáztam nagyon a hámmal, meg volt csavarodva és nem tudtam rátenni. Ehhez képzeljünk el egy gumilabdaként pattogó kutyát (séta!séta!séta!sétálnimegyünk!!!), elég hozzá annyi, hogy Gábor kabátja eléggé kutyaszőrös lett a művelet végére. Kisült, hogy Cupidó felszedhetett újabb két dekát, ezért nem tudtam összekapcsolni a hámot, amit direkt szűkre hagytunk eddig is, nehogy séta közben kibújjon belőle.
A kapun kifelé menet most nem akarta tőből kirántani a karomat. Furcsállottam, hogy csak nem kezd lenyugodni? De aztán később, kijjebb újra húzni kezdett. Azt hiszem, holnap ismét izomláz lesz a karomban. Nagyon élvezte, hogy kint lehet, töltekezhet a szagokkal, ingerekkel. Az első félórában alig emelte fel a fejét a földről, csak követte, követte a nyomokat szó szerint bokrokon és egyéb tereptárgyakon át.
Éééés, képzeljétek, no mit tud Cupido? Cupikánk le tud ülni! Picit.
Az úgy volt, hogy ugyan Cupi kapott féreghajtót régebben, esedékessé vált egy ismétlő tabletta. Mivel nem akartam újra eljátszani a májkrémes történetet, néhány darabka kolbászt csomagoltam el erre a célra, hogy abban adjuk majd be neki. Kis bogarunk remegve úsztatta az orrcimpáit a levegőben, először ugrált, pattogott fel könyékmagasságig, szeme folyton a prédán, bocsánat, a kolbásszeleten. Az „ülj le”-re először pattogott, majd pitizett (hú, azt aaannyira nem szeretem!!!) , aztán volt egy „ááá, megvan, mit akar!”-pillanat, és leült. Megkapta a kolbászkát, amire annyira rárontott, hogy ki is verte a kezemből. Így aztán amikor befalta, felporszívózta az avart, hogy hátha elgurult róla egy darab, ne hagyjuk veszni. A következő falatban volt a tabletta, kicsit izgultam, nehogy kiguruljon amikor kettéharapja. Hát nem harapott semmit, ahogy odaadtam, úgy nyelte le egybe. A maradék két szeletkénél is lecsüccsent, igaz, csak egy pillanatra, és amikor kekszet kapott, „ügyeskutya-szépenleül” további megerősítésnek az „ülj le” után, akkor is sikerült. Persze röpködött előtte egy keveset, és még nem teljesen tiszta neki, hogy mit és miért is, de mihelyt megkocogtattam a hátsóját, rögtön bevillant, hogy ja, persze, ezt akarják…
Nemigen kapott feladatokat eddig soha, nem vártak el tőle semmit, pedig van rá energiája bőven, okos, is, hamar megérti, és roppant lelkes. Ahogy láttuk, szívesen teljesíti is a feladatot, ha összerakja fejben, hogy miről is van szó.
Kezdett sötétedni, mire visszamentünk. Érdekes, hogy a visszafelé-úton Cupi nagyon kezelhető volt. Talán azért, mert a kutyák nem látnak jól a szürkületben, és nem érezte magát már akkora nagy legénynek a rosszabb látási viszonyok között? Bár az orra tökéletesen vezetné… De tény, hogy laza pórázzal mentünk visszafelé. Cupi időnként meg-megtorpant, hátranézett, útbaigazítást kért. Ha megálltunk, máris ugrált fel, szagolgatta a kezemet. Aranyos kiskutya.
2012. március 10., szombat
2012. március 6., kedd
2012. március 4.
A múlt heti séta bejegyzésével jócskán el vagyok maradva; pedig volt ám séta… ráadásul milyen! Cupidónak látogatói voltak egy kedves pár személyében, így most négyesben róttuk a Liget útjait. Cupika elkezdte enni az rc-tápot; a múlt hét óta annyira kifényesedett tőle a szőre, hogy – na jó, azért rá lehet ismerni – de egy nagyságrenddel még szebb kutya vált belőle. Szépen sütött a nap is, a téli didergős hónapok után végre először, a napsugár szinte hasraesett Cupidó szőrén.
Édes kistündéremnek kezd kinyílni a csipája – vagy pedig, élvezte, hogy ilyen sokan vannak körülötte. Már nemigen húzogatta rá a feje búbjára a fülecskéit amikor hozzányúltunk, és rendszeres időközönként bújt vagy egyikünkhöz, vagy másikunkhoz egy jó kis simiért vagy egy-egy falat kutyakekszért. Szépen meg is eszi, azt meg kell hagyni! Amikor a foximentés gondozásába került, nagyon soványka volt, elállt a szőr a bordáin; mostanra már szépen kisimult. Persze még mindig nem túltáplált, ne is legyen az.
Cupidónak, mint minden terriernek, nagyon sok mozgásra van szüksége, egy-egy órás séta meg se kottyan neki. Nagyon élvezné, ha a leendő Álomgazdija rendszeresen lemozgatná, rendszeres futással meg kutyasulival, ahol szintén futhatna, ugrándozhatna, és az izmai mellett az elméjét is rendszeresen megtornáztatnák.
Búcsúzóul pár sétakép a kifényesített Cupidóról!
Édes kistündéremnek kezd kinyílni a csipája – vagy pedig, élvezte, hogy ilyen sokan vannak körülötte. Már nemigen húzogatta rá a feje búbjára a fülecskéit amikor hozzányúltunk, és rendszeres időközönként bújt vagy egyikünkhöz, vagy másikunkhoz egy jó kis simiért vagy egy-egy falat kutyakekszért. Szépen meg is eszi, azt meg kell hagyni! Amikor a foximentés gondozásába került, nagyon soványka volt, elállt a szőr a bordáin; mostanra már szépen kisimult. Persze még mindig nem túltáplált, ne is legyen az.
Cupidónak, mint minden terriernek, nagyon sok mozgásra van szüksége, egy-egy órás séta meg se kottyan neki. Nagyon élvezné, ha a leendő Álomgazdija rendszeresen lemozgatná, rendszeres futással meg kutyasulival, ahol szintén futhatna, ugrándozhatna, és az izmai mellett az elméjét is rendszeresen megtornáztatnák.
Búcsúzóul pár sétakép a kifényesített Cupidóról!
Hasraesik rajta a napsugár...
2012. február 28.
Ma ismét taliztunk Cupidóval: varratszedésre mentünk Györgyihez és Imre dokihoz. A varratai szépek lettek, és az ilyenkor szokásos antibiotikum-kúra jótékony mellékhatásaként a hurutos szeme (huzatot kaphatott) is gyönyörűen rendbejött.
A szállítódobozt valami miatt nem szereti. Pedig didaktikusan minden boxba-szállás után az arcába tolok két egész kekszet, amit zokszó nélkül elfogyaszt. Máskor jutifalatként felet kap. Alig lehetett beleügyeskedni. Na, hát mindig megdöbbenek, hogy egy foxi hogy meg tudja hazudtolni a fizika törvényeit… Cupika bogaram vasággyal együtt vagy két deka (na jó… olyan max 6 kiló lehet), de úgy el tud nehezülni, hogy valósággal hozzátapad az aljzathoz, mintha hirtelen betonból lenne. Persze ez csak ideiglenes próbálkozás; hogyan is mondják a Star Trekben a borgok: „az ellenállás hasztalan”!
Egyedül voltunk a váróban, bent éppen egy cicát kezeltek, ezért várakoznunk kellett egy kicsit. Levettük a gallért végre, és Cupidó felderítette a terepet. Mintegy negyed perc alatt vegyelemezte a padlót, sarkokat, székeket, a mérleget és az összes ajtót. Ezután közölte, hogy oké, küldetés teljesítve, akkor most tán mehetnénk is. Mivel nem nagyon hajlottam rá, hogy elhagyjuk a helyszínt, ezért ő úgy gondolta, talán félmunkát végzett. Így újra megvizsgálta a padlót, a sarkokat, székeket, a mérleget és az összes ajtót. Amikor már harmad- vagy negyedszer végigjárta, elege lett, és közölte, hogy szeretne a bejárati ajtó másik oldalán lenni. No, itt nyilvánvaló érdekellentét keletkezett közöttünk, Cupika utál várakozni. A türelem egyetlen cseppje sem szorult belé. Mondjuk ha szorult volna, akkor meg nem lenne terrierből…!
Kimentünk a levegőre, hogy lepipilhesse az összes bokrot az utcában, de miután visszatértünk, újfent nem tetszett neki a várakozás, sőt, bepróbálkozott az ugatással is. Közöltem vele, hogy ezt nagyon sürgősen fejezze abba, ami láthatóan meglepte és elhallgatott. Ekkor isteni sugallatra közelebb húztam és elkezdtem vakargatni a füle tövét. A hatás, hát… Cupi szinte elalélt a gyönyörűségtől. Kemény öt percig mozdulatlanul lubickolt a masszírban, aztán szemmel láthatóan bevillant neki, hogy hát nem lehet ennyi ideig egyhelyben lenni. Látszott, hogy pörögni szeretne és vívódik… aztán legyintett egy nagyot, picit megmoccant, hogy jobban odaférjek a füléhez, és tűrte a további kényeztetést. Amíg el nem zsibbadtam…
Utána persze megint begyújtotta a rakétákat, röpöködött mint egy kicsomózott lufi. Rá se hederítettem. Bevetett mindent, de nem hatott meg… aztán, láthatóan beismerve a vereséget, leült, szépen, nyugodtan, szó nélkül. Na, rögtön agyba-főbe lett dicsérve. Hát azt a meglepett tekintetet… „Pedig nem is csináltam semmit… most ez meg minek örül annyira?” Szerintem még két ilyen élmény, és egész életében vigyázzülésbe vágja majd magát…
Nagyon okos kis tündérsütemény, és annyira kár, hogy eddig még nem volt lehetősége tanulni, a létfenntartástól eltérő bármilyen más helyzetben lenni. Határozott, következetes és szerető kezekre vár!
A szállítódobozt valami miatt nem szereti. Pedig didaktikusan minden boxba-szállás után az arcába tolok két egész kekszet, amit zokszó nélkül elfogyaszt. Máskor jutifalatként felet kap. Alig lehetett beleügyeskedni. Na, hát mindig megdöbbenek, hogy egy foxi hogy meg tudja hazudtolni a fizika törvényeit… Cupika bogaram vasággyal együtt vagy két deka (na jó… olyan max 6 kiló lehet), de úgy el tud nehezülni, hogy valósággal hozzátapad az aljzathoz, mintha hirtelen betonból lenne. Persze ez csak ideiglenes próbálkozás; hogyan is mondják a Star Trekben a borgok: „az ellenállás hasztalan”!
Egyedül voltunk a váróban, bent éppen egy cicát kezeltek, ezért várakoznunk kellett egy kicsit. Levettük a gallért végre, és Cupidó felderítette a terepet. Mintegy negyed perc alatt vegyelemezte a padlót, sarkokat, székeket, a mérleget és az összes ajtót. Ezután közölte, hogy oké, küldetés teljesítve, akkor most tán mehetnénk is. Mivel nem nagyon hajlottam rá, hogy elhagyjuk a helyszínt, ezért ő úgy gondolta, talán félmunkát végzett. Így újra megvizsgálta a padlót, a sarkokat, székeket, a mérleget és az összes ajtót. Amikor már harmad- vagy negyedszer végigjárta, elege lett, és közölte, hogy szeretne a bejárati ajtó másik oldalán lenni. No, itt nyilvánvaló érdekellentét keletkezett közöttünk, Cupika utál várakozni. A türelem egyetlen cseppje sem szorult belé. Mondjuk ha szorult volna, akkor meg nem lenne terrierből…!
Kimentünk a levegőre, hogy lepipilhesse az összes bokrot az utcában, de miután visszatértünk, újfent nem tetszett neki a várakozás, sőt, bepróbálkozott az ugatással is. Közöltem vele, hogy ezt nagyon sürgősen fejezze abba, ami láthatóan meglepte és elhallgatott. Ekkor isteni sugallatra közelebb húztam és elkezdtem vakargatni a füle tövét. A hatás, hát… Cupi szinte elalélt a gyönyörűségtől. Kemény öt percig mozdulatlanul lubickolt a masszírban, aztán szemmel láthatóan bevillant neki, hogy hát nem lehet ennyi ideig egyhelyben lenni. Látszott, hogy pörögni szeretne és vívódik… aztán legyintett egy nagyot, picit megmoccant, hogy jobban odaférjek a füléhez, és tűrte a további kényeztetést. Amíg el nem zsibbadtam…
Utána persze megint begyújtotta a rakétákat, röpöködött mint egy kicsomózott lufi. Rá se hederítettem. Bevetett mindent, de nem hatott meg… aztán, láthatóan beismerve a vereséget, leült, szépen, nyugodtan, szó nélkül. Na, rögtön agyba-főbe lett dicsérve. Hát azt a meglepett tekintetet… „Pedig nem is csináltam semmit… most ez meg minek örül annyira?” Szerintem még két ilyen élmény, és egész életében vigyázzülésbe vágja majd magát…
Nagyon okos kis tündérsütemény, és annyira kár, hogy eddig még nem volt lehetősége tanulni, a létfenntartástól eltérő bármilyen más helyzetben lenni. Határozott, következetes és szerető kezekre vár!
2012. február 19., vasárnap
2012. február 19.
Ma ismét meglátogattuk Cupidót a panzióban. Másik helyre került, mert az egyik szobatársnője tüzel, ő pedig, a nevéhez híven, élénken érdeklődik a hölgy után. Ez már így ivartalanítva nem lenne baj, ha Cupika nem gondolná, hogy ebben a helyzetben előjogokat kellene kivívnia a többiek között. Kissé dominánsan kezdett viselkedni, így most egyágyasba került. Szerzett egy pici horzsolást is a jobb szeme fölé, valószínűleg "elcsúszott a fürdőszobában". Alig látszik, a gondozó vette észre, hogy picit csálé ott a szőre. Hiába, terrier... és ha egy szép (mármint: jó illatú) lánykutya is a képben van, akkor őkelme rettenthetetlen!
Pénteken, gondolom az altatás és a műtéti macera, meg a gallér-sokk miatt kicsit visszaesett a régi, húzzunk-ki-a-világból - énjébe. Mára már újra a múltheti önmaga volt, kicsit jobban moderálja már magát sétakor. Szeret húzni; viszont ha megállok, zokszó nélkül megáll ő is, nem húz tovább. Elindulok, megint húz. Ezt rengetegszer eljátsszuk. Gondoltam egyet, visszarántottam. A hatodik visszarántás után kezdett lelassulni és visszább térni láb mellé. Tanítható, csak eddig még kevés része volt abban, hogy bármit is megköveteltek volna tőle. Ha Álomgazdi majd rászán egy kis időt és energiát a tanítására, szerintem szép ráébredés lehet majd ebből, hogy jééé, én ezt tudom, és a gazdi meg hogy örül neki! :-)
A végére még egy kis szívszorító élmény... a ligetben egy télire bezárt, körülkerített épület mellett mentünk el. Cupidó egyszercsak odarongyolt a kapuhoz, szaglászta innen, szaglászta onnan (kutya nem lakik ott), próbált bemászni a kerítésen. Nem olyan ímmel-ámmal, hanem nagyon-nagyon határozottan csinálta. Az jutott eszünkbe, hogy régi élménye lehet... amikor az utcán élt, biztos kereste az ilyen helyeket, ahol elcsövezgetett, amíg tovább nem állt. Valószínűleg még nagyon benne él az élmény, hogy fel kell deríteni és megjegyezni az ilyen, lakhatásra alkalmas zugokat...
Levettük a ragtapaszát; na az kicsit fájt neki, de meg se nyikkant, nem kapott oda, csak picit szaporábban lélegzett és szabadulni igyekezett, amikor a művelet folyt.
Rákérdeztünk a szobatisztaságra a panzióban. Nincs vele baj, lakásban tartva majd rendesen fog viselkedni az Álomgazdinál.
Két esetben tud előfordulni "baleset": ha valamelyik szobatárs bepisil, olyankor megy és odajelöl ő is. De magától ilyet nem kezdeményez. A másik eset, ha nagyon hátra kerül a sétáltatásra várók sorában, olyankor van, hogy elcsöppen valami. De a tökéletes Álomgazdi úgyis úgy szervezi majd meg a napjait, hogy Cupidó napi 4-5 sétája szerves részt kapjon benne, egyenletesen elosztva, úgyhogy ki lehet zárni a folyékony baleseteket.
Pénteken, gondolom az altatás és a műtéti macera, meg a gallér-sokk miatt kicsit visszaesett a régi, húzzunk-ki-a-világból - énjébe. Mára már újra a múltheti önmaga volt, kicsit jobban moderálja már magát sétakor. Szeret húzni; viszont ha megállok, zokszó nélkül megáll ő is, nem húz tovább. Elindulok, megint húz. Ezt rengetegszer eljátsszuk. Gondoltam egyet, visszarántottam. A hatodik visszarántás után kezdett lelassulni és visszább térni láb mellé. Tanítható, csak eddig még kevés része volt abban, hogy bármit is megköveteltek volna tőle. Ha Álomgazdi majd rászán egy kis időt és energiát a tanítására, szerintem szép ráébredés lehet majd ebből, hogy jééé, én ezt tudom, és a gazdi meg hogy örül neki! :-)
A végére még egy kis szívszorító élmény... a ligetben egy télire bezárt, körülkerített épület mellett mentünk el. Cupidó egyszercsak odarongyolt a kapuhoz, szaglászta innen, szaglászta onnan (kutya nem lakik ott), próbált bemászni a kerítésen. Nem olyan ímmel-ámmal, hanem nagyon-nagyon határozottan csinálta. Az jutott eszünkbe, hogy régi élménye lehet... amikor az utcán élt, biztos kereste az ilyen helyeket, ahol elcsövezgetett, amíg tovább nem állt. Valószínűleg még nagyon benne él az élmény, hogy fel kell deríteni és megjegyezni az ilyen, lakhatásra alkalmas zugokat...
2012. február 12., vasárnap
2012. február 12.
Ma ismét Cupidó-sétanapunk volt. A múlt héthez képest már csak mínusz 2-3 volt, de valahogy most se éreztük... Sőt, otthon megint a radiátoron kötöttek ki a ruhák.
Cupido már megismer minket. Nagy változáson ment keresztül a múlt hét óta. A múltkori alkalommal húzott, ment bele a vakvilágba, mindegy hova, toronyiránt, csak tér legyen körülötte és főleg előtte. Mint egy frissen elemcserélt duracellnyuszi.
No, hát még most is húz, és vékonyka termete ellenére jókora ereje van, de most már egy kicsit többet szemlélődik. A finom kutyanyomoktól megmámorosodik most is, és szerintem ez világéletében így marad majd Mr. Szimatművésznél. De most már nem ész nélkül megy-szagol-szagol-húz-húz-húz-húz-kimegy a világból. Inkább szagol-keres-körbejár-szimatol-keres-azonosít-megy-megy-megy-erősödik a szag-húz-húz-húz... Most mát okkal megy, nem a tágas tér kedvéért, kiegyensúlyozottabb lett, mint volt.
Persze még hosszú az út, míg teljesen elfelejti az „előző élete” megpróbáltatásait – amiben egy felelős, tudatos és szerető Álomgazdi nagy-nagy segítségére lehetne. Szemmel láthatóan (és ezt most lekopogom nagyon) kezd magára találni. A múlt héten csak úgy itta, itta be a körülötte levő világot, a szagokat, emberek, kutyák, autók látványát. Most már nem töltekezett, simán kihasználta a sétával töltött időt.
Jóindulatú és kedves kutya. Határozott céljai vannak (igenis oda akarok menni ahhoz a bokorhoz!!!) de elfogadja (na nem túl simán, próbálkozik), ha valami miatt nem engedem. És itt jönnek be a múlt megpróbáltatásai. Az egyik fa alatt, a madaraknak kiszórt magokon kívül – arra rá se bagózott – kiraktak néhány keményre száradt és fagyott kenyérszeletet is. Cupika rendes ellátást kap a panzióban, de itt bevillant az opportunizmus. Begyűjtötte volna, ha nem húzom el onnan, és nem könnyen hagyta ott. Ha balról megközelítve nem engedtem, hát próbáljuk meg jobbról. Kerüljük meg ezt a pórázos némbert és fussunk neki mégegyszer. De aztán teljesen jól el lehetett vontatni.
A múltkor is, és most is szöget ütött a fejembe, hogy talán gond lehet a hallásával. Ha simi közben kedvesen beszélünk hozzá, akkor is hátracsomagolja a füleit és összehúzza magát picire. Ha rádörrenek (a kenyereknél), semmi. Pedig ha bánthatták régebben, akkor nemcsak a felé-nyúlásnál kéne megijednie, hanem ripakodáskor is? Távoli kutyaugatásra felkapja a fejét, de tapsra a feje mögött, füttyre, morgásra, semmi másra nem. Talán bizonyos frekvenciát nem hall. Vagy csak – terrier?
És kitalált magának egy játékot: először vegyelemzést végzett egy-egy frissen jelölt fán, majd a fa alatti lábnyomokat végigszaglászva kiválasztotta az egyik szagmintát és elkezdte követni a nyomot. Legalábbis nagyon definitíven indult el egy-egy irányba, már amíg másfelé nem irányítottuk el tovább. Ilyenkor nem erősködött, inkább talált újabb követnivalót.
Azt hiszem, Cupikát ma sem kell majd ringatni elalváskor :-)
Cupido már megismer minket. Nagy változáson ment keresztül a múlt hét óta. A múltkori alkalommal húzott, ment bele a vakvilágba, mindegy hova, toronyiránt, csak tér legyen körülötte és főleg előtte. Mint egy frissen elemcserélt duracellnyuszi.
No, hát még most is húz, és vékonyka termete ellenére jókora ereje van, de most már egy kicsit többet szemlélődik. A finom kutyanyomoktól megmámorosodik most is, és szerintem ez világéletében így marad majd Mr. Szimatművésznél. De most már nem ész nélkül megy-szagol-szagol-húz-húz-húz-húz-kimegy a világból. Inkább szagol-keres-körbejár-szimatol-keres-azonosít-megy-megy-megy-erősödik a szag-húz-húz-húz... Most mát okkal megy, nem a tágas tér kedvéért, kiegyensúlyozottabb lett, mint volt.
Persze még hosszú az út, míg teljesen elfelejti az „előző élete” megpróbáltatásait – amiben egy felelős, tudatos és szerető Álomgazdi nagy-nagy segítségére lehetne. Szemmel láthatóan (és ezt most lekopogom nagyon) kezd magára találni. A múlt héten csak úgy itta, itta be a körülötte levő világot, a szagokat, emberek, kutyák, autók látványát. Most már nem töltekezett, simán kihasználta a sétával töltött időt.
Jóindulatú és kedves kutya. Határozott céljai vannak (igenis oda akarok menni ahhoz a bokorhoz!!!) de elfogadja (na nem túl simán, próbálkozik), ha valami miatt nem engedem. És itt jönnek be a múlt megpróbáltatásai. Az egyik fa alatt, a madaraknak kiszórt magokon kívül – arra rá se bagózott – kiraktak néhány keményre száradt és fagyott kenyérszeletet is. Cupika rendes ellátást kap a panzióban, de itt bevillant az opportunizmus. Begyűjtötte volna, ha nem húzom el onnan, és nem könnyen hagyta ott. Ha balról megközelítve nem engedtem, hát próbáljuk meg jobbról. Kerüljük meg ezt a pórázos némbert és fussunk neki mégegyszer. De aztán teljesen jól el lehetett vontatni.
A múltkor is, és most is szöget ütött a fejembe, hogy talán gond lehet a hallásával. Ha simi közben kedvesen beszélünk hozzá, akkor is hátracsomagolja a füleit és összehúzza magát picire. Ha rádörrenek (a kenyereknél), semmi. Pedig ha bánthatták régebben, akkor nemcsak a felé-nyúlásnál kéne megijednie, hanem ripakodáskor is? Távoli kutyaugatásra felkapja a fejét, de tapsra a feje mögött, füttyre, morgásra, semmi másra nem. Talán bizonyos frekvenciát nem hall. Vagy csak – terrier?
És kitalált magának egy játékot: először vegyelemzést végzett egy-egy frissen jelölt fán, majd a fa alatti lábnyomokat végigszaglászva kiválasztotta az egyik szagmintát és elkezdte követni a nyomot. Legalábbis nagyon definitíven indult el egy-egy irányba, már amíg másfelé nem irányítottuk el tovább. Ilyenkor nem erősködött, inkább talált újabb követnivalót.
Azt hiszem, Cupikát ma sem kell majd ringatni elalváskor :-)
2012. február 6., hétfő
2012. február 5.
Hazaértünk a sétából. Cupika megismert, örült. Szépen sétál pórázon, bár a hosszú, egyenes útszakaszok megihletik, olyankor elkezd húzni, és ha szalad vele az ember, akkor szívesen ki is szaladna a világból. A csuromvíz ruháim fele most a radiátoron, a másik felük a mosógépben :-)
Nagy vadász, minden szagot megvizsgál, legyen az kutyanyom vagy a pocsolyából az előbb szörpintő veréb lábnyoma. Időnként húz, mint állat, menne neki a nagyvilágnak. De csak menetirányba.
A nyakörvtől-póráztól nem akar szabadulni, szokva lehet hozzá. Lehet irányítani gyengéd másik irányba húzással, olyankor fordul, jön szépen. Aztán ha szagot fog, begyújtja a rakétákat.
Ha szóval hívom, rá se bagózik. Úgy általában, a szavakra, hangokra nem nagyon reagál. Pedig nem süket, arra, hogy "nézd csak, ott a Gábor" felkapta a fejét. Ez az egyetlen, amire valamilyen reakciót mutatott. Meg a kutyakekszes zacskó. Irdatlan remek orra van, cipzáros kabátzseb+nejlonzacsin át is lokalizálta a kekszet.
Csak úgy szívja be az ingereket. A forgalmas főút megbabonázta, alig akart továbbmenni. Szemmel láthatóan emlékeztette valamire.
Egy kertészeti telepháznál be akart mászni a kapun, mire előjött egy masztiff, és Cupika méltatlankodott, amikor elvonszoltam, mert már nagyon daliás pózt kezdett felvenni. Egy másik kutthoz se engedtem oda (aki póráz nélkül volt), na ott erősen kiverte a balhét. Csaholt, ugatott, felállt a szőre, nagyon méltatlankodott, mert őkelme igenis meg akarta nézni a kutyát közelről, micsoda dolog ez már. Fura rekedtes hangja van, mintha mutálna.
A szánkózó gyerekek tetszettek neki. Gyanítom, hogy lehetett gyerek a közelében. Nem akart nagyon odamenni, csak elnézegette őket hosszasan.
Barátságos, bújós kutya (lehet, fázott a tappancsa), folyton mászott az ölembe. Az nagyon fura, hogy simogatásra a legkisebbre húzza össze magát. Még akkor is, ha közben becézgetik és kekszeket dugnak a szájába. Mintha csak akkor érintette volna kéz, ha megfenyítették. Ha hozzányúlok (nem megmarkolom vagy ilyesmi) az oldalához, mellkasához, hátához, "lefagy", kikapcsol, lemerevedik, hátracsapja a füleit és lehajtja a fejét. Akkor is ha egy másodperce még kekszért ugrált a zsebemhez. Egyébként nem fél, nem alázatos, nem gurul a hátára.
Pici tétova farokcsóvát Gábor tudott kicsikarni belőle, amikor lefeküdt mellé a hóba.
A panzióba szívesen ment vissza, ott is mászott volna már be a kapu alatt, vonzották az illatok.
Nagy vadász, minden szagot megvizsgál, legyen az kutyanyom vagy a pocsolyából az előbb szörpintő veréb lábnyoma. Időnként húz, mint állat, menne neki a nagyvilágnak. De csak menetirányba.
A nyakörvtől-póráztól nem akar szabadulni, szokva lehet hozzá. Lehet irányítani gyengéd másik irányba húzással, olyankor fordul, jön szépen. Aztán ha szagot fog, begyújtja a rakétákat.
Ha szóval hívom, rá se bagózik. Úgy általában, a szavakra, hangokra nem nagyon reagál. Pedig nem süket, arra, hogy "nézd csak, ott a Gábor" felkapta a fejét. Ez az egyetlen, amire valamilyen reakciót mutatott. Meg a kutyakekszes zacskó. Irdatlan remek orra van, cipzáros kabátzseb+nejlonzacsin át is lokalizálta a kekszet.
Csak úgy szívja be az ingereket. A forgalmas főút megbabonázta, alig akart továbbmenni. Szemmel láthatóan emlékeztette valamire.
Egy kertészeti telepháznál be akart mászni a kapun, mire előjött egy masztiff, és Cupika méltatlankodott, amikor elvonszoltam, mert már nagyon daliás pózt kezdett felvenni. Egy másik kutthoz se engedtem oda (aki póráz nélkül volt), na ott erősen kiverte a balhét. Csaholt, ugatott, felállt a szőre, nagyon méltatlankodott, mert őkelme igenis meg akarta nézni a kutyát közelről, micsoda dolog ez már. Fura rekedtes hangja van, mintha mutálna.
A szánkózó gyerekek tetszettek neki. Gyanítom, hogy lehetett gyerek a közelében. Nem akart nagyon odamenni, csak elnézegette őket hosszasan.
Barátságos, bújós kutya (lehet, fázott a tappancsa), folyton mászott az ölembe. Az nagyon fura, hogy simogatásra a legkisebbre húzza össze magát. Még akkor is, ha közben becézgetik és kekszeket dugnak a szájába. Mintha csak akkor érintette volna kéz, ha megfenyítették. Ha hozzányúlok (nem megmarkolom vagy ilyesmi) az oldalához, mellkasához, hátához, "lefagy", kikapcsol, lemerevedik, hátracsapja a füleit és lehajtja a fejét. Akkor is ha egy másodperce még kekszért ugrált a zsebemhez. Egyébként nem fél, nem alázatos, nem gurul a hátára.
Pici tétova farokcsóvát Gábor tudott kicsikarni belőle, amikor lefeküdt mellé a hóba.
A panzióba szívesen ment vissza, ott is mászott volna már be a kapu alatt, vonzották az illatok.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)